A lótusz szülés nem különbözik a vajúdás tekintetében más természetes lefolyású szüléstől, csupán egy dologban tér el, a baba megszületését követő napokban.

A lótusz szülés során a baba kibújását követően nem vágják el a köldökzsinórt, hanem megvárják míg megszületik a méhlepény és együtt kezelik a babával.

Egészen addig a babát és a placentát egy egységként kezelik, amíg a köldökcsonk le nem szárad és az elhalt méhlepény teljesen le nem válik magától.

A folyamat akár egy hétig is tarthat, addig a méhlepényt kis tálban, vagy anyagba bugyolálva, sóval és gyógynövényekkel kezelve tartósítják.

Mexikóban és számos más kultúrában a mélepényt tisztelik és ennek megfelelően bánnak vele, mert úgy tartják, hogy a magzat méhen belüli őrangyala. A gyermek megszületése után az elválás időszaka a köldökzsinór elszáradása, amikor a baba elbúcsúzik őrangyalától és elválnak végleg egymástól.

Amikor a köldökzsinór elszárad és leesik, a méhlepényt egy kis szertartás keretén belül elássák és egy növényt, bákrot vagy fát ültetnek rá. 

Ahogy a gyermek cseperedik a születés napokon kis áldozati gyümölcsöt és virágot visznek a védelmező angyalnak, akiről úgy tartják a gyermeket szülői háznál tartózkodásáig oltalmazza.

A nyugati társadalmak ezt a gyönyörű hagyományt, amit sok helyen még őriznek viszolyogva fogadnak, de az ott élőknek a mi "hagyományunk" megbotránkoztató. Nem értik, miért gyalázzuk meg a placentát a szülés utáni azonnali elszorítással és miért kezeljük veszéllyes hulladékként.

Egyre többen ismerkednek itt magyarországon is a régi szokásokkal, egyre több család kér a méhlepényről fotót vagy festék lenyomatot és volt  már aki ki is kérte a kórházból, mert megtetszett neki a gondolat, hogy eltemetve emléket állítson gyermeke oltalmazójának egy fával, vagy különleges növénnyel.